Ahogy és amire én emlékszem, a teljesség igénye nélkül….
Németh Kati
A HUNGAROTEX Külkereskedelmi Vállalat 1964. október 9-én alakult és – 1994 januárjában számolták fel. Ebben a 30 sikeres évben a magyar textil- és ruházati ipar termékei a Hungarotex közvetítésével juthattak el a nagyvilágba. A Hungarotex több kisebb textil külkereskedelmi cég összevonásából született, ide tartozott például a MODEX (Magyar Divatáru Külkereskedelmi Vállalat és a Tricotex is.
A Hungarotex képviselői szervezték meg a külföldi utakat, divatbemutatókat, illetve a hazai gyárak bérmunkapartnereit. Minden piacnak megvolt a maga referense a Hungarotexen belül, velük tartották a kapcsolatot a magyar textilgyártó és tervező cégek munkatársai.
Ahogy én emlékszem, a Világot felosztották textilpiacok szerint. Különböző főosztályok, igazgatóságok foglalkoztak a Szocialista Relációval, illetve a Tőkéssel (ide tartozott Nyugat Európa, Amerika (a tengeren-túli piac) Afrika, valamint nem utolsó sorban a Közel- és Távol Keleti Piac és külön igazgatóság szervezte a szovjet piacra szánt exportot,.
A Hungarotex igen fejlett és jól szervezett vegyes vállalati (Joint Venture Co.) rendszert alakított ki és működtetett, ezek között a legnagyobbak a Németországban, Hollandiában (Neho), Franciaországban, Angliában, Kanadában, Kuvaitban, Olaszországban, Jugoszláviában prosperáltak.
Egyéb piacokat a Külker Minisztérium Kereskedelmi Kirendeltségein keresztül lehetett elérni, hihetetlen nagy kárnak és veszteségnek tartom, hogy ezt a rendszert, ezt az értéket, kapcsolat rendszert, tapasztalatot és tudást hagyták teljesen tönkremenni, összeomlani, felszámolódni.
A hazai nagy gyárak többségének alapítása a háború előtti időkig nyúlik vissza. Az államosításokat követően, a tervgazdálkodás bevezetésével a hazai textil- és ruhaipari gyárak termelésében is a mennyiségi kvóták teljesítése került a minőségi szempontok elé. Tudatos változás csak az 1960-as évek végétől következett be, amikor az iparvállalatokká átszervezett gyárak saját vagy vendég tervezővel kezdtek el dolgozni. Ekkortól nem elégedtek meg az ötvenes évektől virágzó bérmunkák modelljeinek lemásolásával, illetve az orosz exportra szánt, „két ujja, két eleje, egy háta” ruhadarabok többezres tételének legyártásával.
A Debreceni Ruhagyár, a Soproni Ruhagyár, az Elegant — Május 1. Ruhagyár, a Vörös Október Férfiruhagyár (VOR), a szombathelyi Styl, a Budapesti Finomkötöttárugyár (BFK), a Habselyem Kötöttárugyár, a Békéscsabai Kötöttárugyár, a Hódiköt (Hódmezővásárhelyi Kötöttárugyár), és a Fékon stb. kollekciói minőséget garantáltak mind a hazai, mind a nyugati piacon.
A különféle külföldi rendezvényekre, kiállításokra, Magyar Napokra, üzletember találkozókra, a bilaterális, Hungarotex- Külföldi Vegyes Vállalati közös rendezvényekre a kollekciót általában a Magyar Divatintézet, az OKISZ Labor, a Kézműipari Vállalat és a Ruhaipari Tervező Vállalat tervezte és a Hungarotex szervezte a megjelenést.
A Külkervállalat mindenhatóságát többek között az is garantálta, hogy az általa képviselt ágazat deviza gazdája volt. A devizához (különösen a nyugatihoz) a legeslegnagyobb, jól menő, mondhatni „gazdag”, több ezer munkást foglalkoztató textilgyárak vezetői is csak, kizárólag a Külker Cég (illetve Külker Bank, illetve KKM) közreműködésével juthattak hozzá, legyen szó műszaki fejlesztésről, know-how vásárlásról, illetve (elsősorban és főleg) utazásról, napidíjról.
Utazások
Mint a tervgazdálkodásban minden, az utazás is tervszerűen, tervezetten történt. A Hungarotex vette a repülőjegyet (legtöbbször biznisz osztályra) intézte a szállásfoglalást, vízumot és mindenekelőtt a cég biztosította a szent napidíjat is. Ezt a devizaköltséget az „ipar” forintban megtérítette a Hungarotexnek.
Az „ipar” igen pejoratív megnevezés volt, egy olyan elfogadott Házon belüli szleng, amely kifejezte bennfentesek titkos összetartozását. Benne volt ebben az ipari vállalati dolgozó (sokszor magas beosztású vezető, főmérnök, sőt vezérigazgató) teljes lenézése. Igaz, hogy nekik soha nem volt valutájuk, és az esetek legnagyobb többségében még alapfokon sem beszéltek idegen nyelvet.
A napidíj a 70-es évek közepén nagyon jó pénz volt, az NSZK-ban 38, később 42 márka, Hollandiában 54 Gulden volt, a dollár pedig 23-25 dollár között mozgott. Ebből a kiutazónak természetesen nem kellett adót fizetni, de a reggelire levonták (sajnos) a mindenkori napidíj 10 százalékát. Ahol a kirendeltség foglalt szállást, ott – nem volt mese, ezt a pénzt be kellett fizetni, az egyéb helyeken – lehetett variálni - ráírattuk a szállodaszámlára, hogy „étkezést nem tartalmaz”, és máris a miénk volt a pénz. A „legnagyobb biznisz” a félpanziós ellátás volt, ahol megmaradt a teljes napidíj – csont nélkül, és még éhezni sem kellett. Persze ez a számla sem tartalmazott étkezést.
A kiutazók fő eledele a téliszalámi volt. Ez egy olyan étel, ami gyakorlatilag nem romlik meg – még hűtőszekrény nélkül sem, csak egy hét után a széle beszárad, beszürkül – szóval nem ismerek olyan külkerest, aki szerette volna ezt az ételt, de mindnyájan ezt ettük, mert így tudtunk valamit – apróságokat – vásárolni magunknak, a gyerekeknek, a családnak.
Elszámolás nélkül járt még a kiutazónak kétszer 15% (érkezési és indulási) taxi pénz. Elég sok pénzébe került akkori államunknak, hogy valamilyen érthetetlen oknál fogva a külföldi villamos, illetve buszjegyeket nem lehetett elszámolni, míg a taxiszámlát (kirendeltségi igazolás mellett) meg igen. Ilyen hivatalos igazolást bárki be tudott szerezni, és hát rengeteg pénz szállt el taxikra – fölöslegesen. Csak annyit kellett ráírni a taxiszámlára, hogy „kollekció szállítás” és már rendben is volt minden.
A kiutazások különleges rituáléjához hozzátartozott, hogy a Cég úgynevezett „kollekciós bőröndöt” biztosított a kiutazónak. Ezt a bőröndöt azért találták ki, hogy a nehéz mintakollekció ne a kiutazó saját bőröndjét tegye tönkre. Ezek a bőröndök egy két út után iszonyú állapotba kerültek, el- és kiszakadtak, a zárjuk minduntalan kinyílt, a hatalmas Hungarotex emblémák szinte hívogatták a vámosokat: „ide gyere, pajtás, - tudod, külkeres - jól keres - itt lesz mit vámolni – itt lehet egy jót kekeckedni.” És ezekkel a céges bőröndökkel SOHA nem lehetett simán átjutni a „zöldön”.
A vállalati bőröndöket az alagsorban, a (12-es) raktárban lehetett megkapni, Cseh bácsitól, aki szegény idő előtt meghalt, de a mindenkori utódját, továbbra is mindenki csak Cseh bácsinak hívta – legyen öreg, vagy fiatal. (Így lett végül is Cseh bácsi halhatatlan)Ha jó kapcsolatod volt a raktárra, akkor jó, alig használt bőröndöt kaptál. Ha nem volt, akkor bizony csak spárgával biztonságira kötöttet.
Nagyon nem volt mindegy, hogy ki merre és mikor utazhatott.
Ha nem voltál „jóban” a repjegyesekkel, esetleg olyan járatot találtak amikor „Kamcsatkán keresztül – Bukaresti éjszakázással” és sok-sok kényelmetlen átszállással juttatott el a delikvens a célig. De ha szerettek, akkor „Hawaii volt”, remek „stop overekkel” – amit a légitársaság fizetett – nem is akármilyen színvonalon – 5 csillagos hotelben, full-boarddal (teljes ellátással). A repülőjeggyel, a járat indulásától, érkezésétől függően sokszor lehetett fél-egy napot is nyerni, vagy veszteni.
Az utazási tervek (beosztások) félévente készültek – a kiutazást általában az osztályvezetők javasolták, de a szakszervezet is jóváhagyta – hiszen a napidíj komoly jövedelmi tényező is volt. A beosztott üzletkötő átlag évente kétszer utazott nyugatra ennek időtartama, szintén átlagosan 5-8 nap volt, néha még 10 is!
A külföldre utazásnak voltak írott (a híres-hírhedt 1025-ös rendelet!) és főleg íratlan szabályai. Ezek között sok (betarthatatlan) baromság is akadt, de aki kijutott a gazdag, nyugati „Szabad Földre” nagyon vigyázott magára és arra, hogy legközelebb is kijuthasson.
Külkereskedelmi reklám, idegen nyelvű kiadványok, külföldi megjelenések, kiállítások, divatbemutatók…
A reklámra fordítható összeg – az éves „szent reklám büdzsé” amit nem igen lehetett túllépni, a hagyományok értelmében alakult, évről évre csekély mértékben emelkedő keretösszegek voltak, nagyjából és egészében függetlenek voltak a mai értelemben vett marketing kommunikációs igényektől, elvárásoktól.
Az éves reklámra költhető összeg olyan keretszámokat tartalmazott, mint a kiállítások- és divatbemutatók költségei, a külföldi textil (szak-) és presztízs lapokban megjelenő hirdetések költsége, nyomdai költségek (prospektusok, leafletek, a céget bemutató naptárak a kártyanaptártól a nagyméretű falinaptárig) továbbá a repi-ajándékok költségei, hogy csak a legnagyobb tételeket említsem.
Kiállítások
A külföldi kiállítások szervezése volt a külker reklám-munka koronaékszere. Voltak ezek között évente ismétlődő, rangos szakkiállítások, amelyeken egy Hungarotex nagyságú cégnek (szinte) kötelező volt a részvétel.
Hagyományosan ilyen ruházati vásárok voltak – itt is a teljeség igénye nélkül adom a felsorolást - Németországban az IGEDO, az ISPO, a Herren Mode Woche, a párizsi Pret a Porte. Lakástextilben a frankfurti Heimtextil, kemping és szabadidő témában a kölni SPOGA volt a meghatározó.
Az ezeken a rendezvényeken való megjelenés soha nem volt kérdéses, legfeljebb az igénybe vett négyzetméter nagysága módosult időről időre.
A vásári költségekhez jelentősen hozzájárultak azok az ipari termelő partnerek, amelynek az áruja szerepelt az adott bemutatón. Az utazási és napidíj költségeik forint térítése is leszámlázásra került, a termelő cégek boldogan utalták át ezeket az összegeket.
A kiállításokon szerepelt egy nagy „sötét ló” is, ez volt az úgynevezett „dologi költség” – ebből lehetett taxizni (kollekciószállítás címén), és jószerével végig enni a teljes kiállítás időtartamát „külföldi vendégek kínálása” címén.
Ez volt a jó kis „repi” költség, ebből vettük a sós mandulát, az üdítőt, a kávét, na meg főleg a szendvicsnek valót. Ezzel aztán jól „elvolt” a teljes kiállítási stáb, megint csak megmaradt a napidíj nagyobbik része – vásárlásra.
A Cég rendszeresen részt vett az országimázst ápoló kollektív megjelenéssel járó és jelentős állami támogatást élvező Magyar Napokon, Világkiállításokon, államközi rendezvényeken. A kiutazáshoz szükséges devizakerettel ebben az esetben a mindenkori szervező Hungexpo, illetve Magyar Hirdető rendelkezett. Hosszas alkuk után dőlt el, hogy a külker cég hány embert utaztathat, hány napra és hány egyéb – az „ipar” részére átadó deviza-napot tud még megszerezni.
Sokszor volt rendezvény a Hungarotex partner Vegyes Vállalatnál, Londonban rendszeresen minden évben, de időről időre minden Vegyes vállalat kapott erre a rendezvényre lehetőséget. Ide koncentráltan hívták meg az üzleti partnereket, a kiállítás mellett sokszor volt kamara jellegű, kisebb divatbemutató is.
A hazai rendezvények között a Budapesti Nemzetközi Vásáron (BNV) mindig részt vett a Cég, lehetőleg mindig valami nagy területet elfoglaló, heroikus, látványos (feleslegesen sokba kerülő) banzájjal.
Külön fejezetet érdemelnek a szocialista országokban rendezett kiállítások. Ezek között a leghíresebb a Lipcsei vásár. De rendszeresen kellett menni Brnóba, Varsóba, Bukarestbe és Poznanba is.
A Szovjetunió természetesen itt is külön fejezetet érdemel. Évente kétszer volt a Nagy Specifikáció (a Speci) Moszkvában, ahol irdatlan mennyiségű áru került eladásra. Ezt a Specit a mindenkori Moszkvai Magyar Kereskedelmi Kirendeltségen rendezték meg, rengeteg kiutazó, kollekciós, üzletkötő és nem utolsó sorban manöken részvételével. Ide – bármilyen furcsán is hangzik, szerettek menni az emberek, mert a paradoxon szerint, annyira rossz és kényelmetlen volt, hogy az már jó volt. Az esték pedig rendszeresen óriási, sokszor hajnalig tartó szállodai bulikba torkolltak. De erről majd részletesebben később írok.
Divatbemutatók
Évente kétszer volt trendbemutató a szakma részére, és évente további két alkalommal reprezentatív divatbemutatót is rendeztek a Duna Hotel Interkontinentálban a nagyközönség részére.
1976-tól szintén évente kétszer rendezett bemutatót az Interben, vagy később a Hiltonban a Nemzetközi Gyapjútitkárság (IWS – Woolmark). Ezeknek a szervezésében a Hungarotex igen tevékenyen részt vett, a kollekció külföldről (Brüsszelből, Párizsból) jött, a modelleket a szigorú francia főnök asszony, bizonyos Madam Fuché választotta ki – minden magyar (egyébként csont sovány) manöken túl kövér volt neki.
A zenét mindig Cintula állította össze, akkora sikerrel, hogy arra a zenére jártak a dobogón a lányok az összes szocialista országban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése